Tudományos /// Academic

Trauma, Gender, Irodalom

A társadalmi nemi szerepek jelentősége a traumatikus tapasztalatok irodalmi értelmezésében

Trauma_Gender_Irodalom_BORITO

Ez a kötet a Trauma és Gender az Irodalomban és a Kultúrában Kutatócsoport által 2012 májusában az Eötvös Loránd Tudományegyetemen „Trauma, Gender, Irodalom” címmel MA és PhD hallgatók számára rendezett konferencián elhangzott előadások szerkesztett anyagát tartalmazza.

A konferencia célkitűzése egyrészt az volt, hogy bemutatkozási lehetőséget biztosítson olyan diákok és fiatal tudósok számára, akiket érdekel egy olyan komplex, interdiszciplináris irodalom-, és kultúratudományi nézőpont, mely a trauma- és genderkutatás eddigi eredményeit mozgósítva képes felismerni a társadalmi nemi szerepek vizsgálatának jelentőségét a traumatikus tapasztalatok értelmezésében, másrészt pedig az, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy ez a megközelítési mód egyes szépirodalmi művek kapcsán immár megkerülhetetlen elemzési szempont.

Női irodalmi hagyomány, Napvilág, 2013.

A kötet abból az alapvetésből indul ki, hogy búvópatakként ugyan, de létezik a magyar irodalomban női irodalmi hagyomány. Ezért nem a már jól ismert irodalomtörténeti vonalak mentén tanulmányozza a női irodalmat (nem a Nyugat női íróiról beszél például), hanem saját hagyományvonalat épít ki.
Előszavában olvasmányos stílusban tisztáz a gender studies szempontjából fontos alapkérdésekmaet kánon és hagyomány összefüggésben, s vázolja, hogyan értelmezi a női irodalom fogalmát. Felhívja a figyelmet arra (az előszónak ez a része a Népszabadságban is megjelent), hogy a középiskolai oktatásban női írókról gyakorlatilag nem esik szó: Szapphó és Nemes Nagy Ágnes az a két női szerző, akiket a gimnáziumi tankönyvek tárgyalnak.
Öt fejezete öt női írót tárgyal, az irodalomelmélet legújabb fogalmai mentén.

Elmondani az elmondhatatlant. Trauma és irodalom, Ráció, 2008.

Hogyan jelennek meg a személyes traumák egyes élettörténetekben, memoárokban? Hogyan beszélnek irodalmi művek egyéni és kollektív traumákról? Hogyan hatnak az olvasóra a traumákat feldolgozó szövegek? Elmondani az elmondhatatlantMilyen hatást gyakorolnak a társadalmi traumák az irodalmi és irodalomtudományos szövegekre? Felfedezhető-e a holokauszt, és magyar viszonylatban a Rákosi- és a Kádár-korszak traumatizáló hatása az irodalmi nyelvnek a XX. század második felében bekövetkező változásaiban? Hogyan válhatnak a traumák az irodalom segítségével a történelem részévé, immár tehát múlttá? Milyen viszonyban van egymással trauma és ideológia? Hogyan foglalkozik az irodalomtudomány traumákról szóló szövegekkel? Hogyan segítenek ebben a társtudományok (pszichológia, kulturális antropológia, újhistorizmus, feminista elméletek)? Mi a személyes olvasás?
Trauma és irodalom kapcsolatáról van szó ebben a könyvben, arról, hogy az irodalmi szövegek hogyan hoznak létre traumatikus eseményekről történeteket: hogyan foglalják nyelvbe a törést.

Egy olvasó alibije, Kijárat, 2002.

A kötet 1998 és 2001 között írott tanulmányaim és kritikáim gyűjteménye. Megírásuk időszakában elsősorban szöveg és olvasó viszonyának körvonalazása, vagyis az olvasás mechanizmusainak feltérképezése foglalkoztatott. Az írások révén bontakozott ki és vált megfogalmazhatóvá az elgondolás, melynek értelmében az olvasást szövegbeli s olvasói „én”-ek nem feltétlenül egyetértésbe futó dialógusaként értelmezem. Nem(csak) szöveg és olvasó viszonyáról van szó, hanem „én”-konstrukciók kialakulásáról és együttműködéséről: hiszen a beszélgetéshez két vagy több személy, ill. személyként fellépő/felléptetett, vagyis irodalmi szövegekben az „én”-ben, ill. a „te”-ben megszemélyesített alak(zat)ok szükségesek. B96397E konstrukciók létrejöttét a lírai szövegek „énjének” esetében Paul de Mant követve a szövegbeli beszélő arcának az olvasó általi megrajzolásaként, az „én”-nek való hangadásként értelmezem, az olvasói „én” esetében pedig a szövegben „előírt” (szintén az olvasás folyamatában megképződő) „engedelmes” olvasói szerepkör és a konkrét olvasó e szerepnek való (részleges vagy teljes) ellenállásaként értem; az ellenállást pedig az újabb és újabb olvasatok feltételének tekintem. E dialógus során az immár archoz és hanghoz jutott „felek” „beszélgetnek”, mégpedig úgy, hogy ez a beszélgetés nem feltétlenül vezet az azonos értésben való feloldódáshoz, hanem, mint ahogy ez személyek között is történik, félreértésként, mellébeszélésként, vagy az irányításért folytatott küzdelemként, s az ehhez használt – figurációs műveletekben megmutatkozó – cselszövésként is felfogható. E beszélgetés során az olvasó az elképzelt beszélőnek valamiféle szándékot tulajdonít, főként arra nézve, hogy az milyen olvasói szerepet szán neki. Ezt az olvasó a szöveg retorikai, poétikai sajátosságai, utasításai, s az általa ismert műfaji hagyományok összjátékából bontja ki, s így kerül abba a helyzetbe, hogy eldöntheti, képes-e (akar-e) azonosulni ezzel a szereppel. Ha küzdelem is az így értelmezett olvasás, győztese, pontosabban, nyertese mégis inkább a mindenkori következő olvasó, aki ezáltal az értelmezések immár bővebb skáláját ismerheti meg, építheti be saját élettörténetébe, tapasztalatként ezen élettörténet újraolvasásába és állandó újrakonstruálásába, s aki ugyanakkor az előző olvasat működésbe lépésének, hatásának is feltétele.