Az Írók Boltja kirakatának közepén.
Aranyveder
Úgy kellene sírnom és nem tudok.
Bennem valami régi nagy fájdalom van.
Szótlan, konok, évezredes titok –
Jött hozzám gyakran, és nem tudtam honnan.
Szótlan, komor, évezredes titok…
(…)
Erdős Renée: Én tovább vándorolni nem fogok
Megjelent az Aranyveder című kötetben, 1910-ben
“A poétának hozzá kell stilizálnia életsorsát is a költészetéhez és magánviszonyaival igazolni versköteteit; meg kell konstruálnia élete regényét, – ama sorok-közötti költői művelt, mely könyvben a versek sorrendjét meghatározza és hézagaikat kitölti. Nem szabad a rászedettség bosszankodásával ábrándítania ki tisztelőit; de mégis jótékony félködben kell tartania magánélete ügyeit és szereplőit, mert ugye, megbocsáthatatlan volna például versbe foglalni egy olyan, – igen megrázó és sötét, – szerelmi dráma esetét, amelyről, s benne a költõ szereplésérõl már, mondjuk, napilapok hírrovata is tudomást vett. (…) De jaj annak, aki az ősi lantlélek gyermeki és nagy egyszerűségét, gőgjét, mértéktelenségét, alkuvásra, vagy a félig elmondás ingerlő amatőrfogásaira nem hajlandó voltát hozta magával. Keze a keblén és homloka a magasságok felé fordítva, – de hosszú tunikája sárral keverődik utána és kövek repkednek koszorús feje körül.” Kaffka Margit: Aranyveder, Nyugat, 1910
Kaffka Margit írta az Aranyveder című Erdős Renée-kötetről az előző posztban idézett sorokat a Nyugatban megjelent kritikájában – utalva ezzel arra, hogy az irodalmi közvélemény tisztában volt azzal, milyen nehézségekkel nézett szembe Erdős Renée, aki korábban sokat írt a személyes sorsáról a verseiben, akkor, amikor a Bródyval való szakítást követően magánélete a napilapok számára hírértékűvé, pletykatémává vált. Miről írhat ilyenkor a költő? Hogyan dolgozza fel a vele történteket? Az Aranyveder (1910) című kötet Erdős Renée vallásos fordulatának lenyomata – érthető ez a fordulat az előzmények kontextusában.
KAFFKA MARGIT PORTRÉJA (Máté Olga fotómûvész munkájáról készült nyomat) Országos Széchényi Könyvtár/Plakát- és Kisnyomtatványtár: Arcképgyûjtemény
Az én ajkam a földi csók ízét,
Te tudod, Uram, elfeledte rég.
S a régi szókat, mikben tűz és méreg,
Kábító láz és kivánatos vétek –
S a régi mosolyt, mely rajta lakott,
S a régi gőgöt, mellyel kacagott.
A te tudod, Uram, nincs többé nekem
Zsarnok álmaktól forró éjjelem,
S ébredésemnek nincs panasza, könnye –
A vágy bíboros kelyhe összetörve,
A lelkem mélyén romokba’ hever –
Hogy semmim sincs – csak az arany-veder.
Erdős Renée: Az én ajkam, Aranyveder, 1910
Noha az Aranyveder vallásos témájú verseket tartalmaz, a hangneme hasonlít a korábbi kötetek szerelmes verseinek hangnemére. A korabeli kritika túlfűtöttnek tartotta, még később pedig komolytalannak, hiteltelennek minősült ez a fajta vallásos költészet: például nevezték “gyóntatószék-erotikának” is. (Illés Endre).
Én mást gondolok erről: a női irodalommal foglalkozó kutatások a nők által írt szövegek egyik legfontosabb vonásának tartják azt, hogy nagyon fontosak bennük az emberek közötti kapcsolatok, a viszonyrendszerek. Erdős Renée verseinek egyik legfontosabb sajátossága az egyes szám második személyű beszéd, lételemük a dialógus, az, hogy valakihez szólnak, valakit megszólítanak. Ezért ír hasonlóan a szerelemről és a vallásos érzéseiről is.
Én mást gondolok erről: a női irodalommal foglalkozó kutatások a nők által írt szövegek egyik legfontosabb vonásának tartják azt, hogy nagyon fontosak bennük az emberek közötti kapcsolatok, a viszonyrendszerek. Erdős Renée verseinek egyik legfontosabb sajátossága az egyes szám második személyű beszéd, lételemük a dialógus, az, hogy valakihez szólnak, valakit megszólítanak. Ezért ír hasonlóan a szerelemről és a vallásos érzéseiről is.
Védekezés anno
Hogyan védekeztek 100 évvel ezelőtt a nem kívánt terhesség és a nemi betegségek ellen? Erdős Renée 1920-as években írt regényeinek újdonsága, hogy szóba kerülnek ilyen kérdések is. A Brüsszeli csipke című regényben Adrienne, a főhősnő, úgy jön rá, hogy férje megcsalja, hogy amikor a férfi üzleti útról hazaérkezik Bécsből, ő pedig a bőröndjét kipakolja, a pizsamakabátja zsebében üres óvszeres dobozt talál. A nagy sikoly főhősének, Dórának pedig egy kis dobozkát ad az anyja az esküvője után. Az óvszert már az ókorban feltalálták, de nagyüzemben az 1880-as évek végén Angliában kezdték gyártani. A maihoz hasonló, latex alapanyagú óvszereket az 1920-as évek óta készítenek.
A képeken 1930-as és 50-es évekbeli óvszeres dobozok láthatók.
Forrás: bonz.ch, etsy
Ennek az 1910-es évekből származó dobozkának a kissé előítéletes vizuális világából ítélve elsősorban a férfiak vásárolhattak óvszert.
Forrás: ebay
Ez a második világháborús plakát pedig a szifilisz veszélyeire hívja fel a figyelmet.
Forrás: pinterest
Fogmosás és hízókúra az 1900-as években
Hogy kezdődött?
Mikor kezdtem Erdős Renée-vel foglalkozni? – sokan kérdezik tőlem mostanában, olvasók is, újságírók is. Ezen a Prae.hu linken található egy beszélgetésnek a szerkesztett szövege, amely 2009. április 28-án zajlott a Nyitott Műhelyben. Kiss Noémivel és Radics Viktóriával indítottuk el a Rózsaszín szemüveg című kritikai beszélgetés-sorozatot, amelynek keretében négy év alatt 13 írónő munkásságát tárgyaltuk meg. Minden alkalommal vendéget is hívtunk, Erdős Renée-ről Bán Zoltán Andrással beszélgettünk. Már korábban is ismertem Erdős Renée-t, de csak felületesen, akkor tetszett meg igazából, amikor erre a beszélgetésre készültem.
Beszámoló a könyvbemutatóról a Prae.hu-n
A könyvbemutató képei
Beleolvasó
Előzetes a regényből a DRÓT-on. A könyv legeleje – beleolvasó.
“Lappangva lobog a szerelem”.
Erdős Renée: A régi bűbáj
A régi bűbáj… Én tisztelem,
Mint mindent, ami holt, hangtalan,
Mint mindent, aminek multja van
S lágyan remeg át lelkemen
Lágyan remeg át lelkemen.
Aminek ideje rég lejárt,
Ami az időben elveszett,
A régóta csukott kerteket,
Hűs szobrokon a szent patinát,
Hűs szobrokon a szent patinát.
És szeretem a nagy romokat,
S a régi szerelmek bús porát.
A régi csókok holt mámorát,
E kegyes, illatos lim-lomokat,
E kegyes, illatos lim-lomokat.
S a régi szókat is szeretem,
Amiken évek hamuja száll,
Amikben mosolyog a halál,
S lappangva lobog a szerelem…
Lobog a halál s a szerelem…
(1918)
A Salute temploma
“A Santa Maria della Salute fogadalmi temploma a Canal Grande legvégén állt, méltóságteljesen, és mégis egyszerűen. Szűz Máriának szentelték a tizenhetedik században, egy nagy pestisjárvány emlékére. Ez a hely nem a turistáké, a velenceiek járnak ide. De úgy hírlik, meg tudja érinteni azokat is, akik csak véletlenül vetődnek erre. Erős vallásos áhítat lesz úrrá az idelátogatókon.
Renée másodszor tért vissza, lenyűgözte az épület, kívülről és belülről egyaránt. Gyalog jött a Rialto felől, ahol a szállodájuk volt, és az Akadémia hídon ment át, a túloldalon a kis üzletekkel, ékszer- és táskaboltokkal teli szűk utcácskákon át ért el a templomig. Így a Salute nem látszott teljes életnagyságában, csak a túloldalról, a Szent Márk térhez vezető gondola- és csónakkikötő felől. Ezt az élményt a templomlátogatás végére tartogatta, úgy tervezte, akkor megy át a túloldalra csónakkal, hogy láthassa, ahogy a Salute a Canal Grande bejáratánál visszanéz rá. Az utcácskák felől a templom csak az utolsó pillanatban bukkant elő, amikor a legközelebbi kis keresztcsatorna feletti hídról lejőve befordult a sarkon. Olyan magas volt, hogy a nyakát ki kellett tekernie, hogy a tornyát is láthassa.
Fehér falai ugyanúgy hűsítettek, mint a fülledt utcák után a templom előtti kis téren a csatorna felől fújó szél. Bent a templomban kevesen voltak, a turisták többsége lusta átjönni ide, a Szent Márk téren gyülekeznek, ahogy a galambok is. A szikár, fehér-szürke falak és az arany díszítés sápadt és mégis erőteljes világában a körben felszerelt piros fáklyatartók és a piros függönyök rózsaszínné változtatták az ablakokon beáramló fényt. Az oltárkép a Madonnával és a gyermekkel egyszerű volt, mint egy pravoszláv ikon, sötét foltja elütött a világos épületbelsőtől. Renée a kupola alatt állt, a közepén ennek a rózsaszín és fehér világosságnak. Akit ez a fénycsóva magába fogad, annak megváltozik az élete, és elérheti a céljait. Biztos volt benne, hogy ez a Salute üzenete.
Elindult körbe, a kupola alatti tér körüli kerengőn, az ablakok mentén. A fény azonban nemcsak az ablakokon áradt befelé, hanem a kitárt kapun is, de az a fénysugár vakított, nem világított meg semmit. Elfedte az utat. A nap úgy sütött be a kapun, mintha gomolygó köd lenne, csak találgatni lehetett, mi van odakünn a kapun túl, vagy emlékezni rá, emlékezni a Canal Grande kék színére, a gondolák és hajók sokaságára, a cölöpökön álló épületek vízzel ellepett bejáratára, a gondolások és a szállítómunkások kiáltozására, a legforróbb napokon is erősen kifestett, jól öltözött, ízlésesen sovány velencei úrasszonyokra és simára fésült hajú gyerekeikre.
Hogyan is részesülhetne ebben a fényből származó tudásban egy pesti zsidó írónő, a győrszigeti kocsmáros lánya? Hogyan lenne joga ehhez a dolgos eleganciához, ehhez a megtartó erőhöz, ehhez a teljességhez, amely ellenáll a süllyedésnek, a bűznek, a zajnak, a tenger hatalmának?
(Fotó Mircea Turcan)