Többször felmerült a kérdés mostanában az interjúkban, amelyeket a könyv megjelenése kapcsán készítenek velem, hogy mi volt Erdős Renée újdonsága, a népszerűségének a titka. A válasz: a hangja, a témái, az, ahogyan nőként az érzéseiről és a férfiakról beszélt, ahogyan megszólította őket. Úgy beszélt a verseiben, ahogy korábban nem volt szokás és nem volt szabad – ahogy egy korabeli kritika fogalmaz:
“Erdős Renée-nél problémákat keresnek. Azt kérdezik: szabad-e a leánynak dalolnia, szabad-e lelkének szűzi világát feltárni a közömbös külvilág előtt? A leányszív álmairól, ábrándjairól énekelhet-e? S nem kell-e eldobnia az áruló lantot, ha a szíve, ha a teste szerelemre ébred, és a férfi csókja, a férfi ölelése után kivánkozik? S mert minderre a kérdésre Erdős Renée megfelel, tovább kutatnak; azt kutatják, hogy lehet-e a költészet tárgya, lehet-e művészileg szép a leány erotikus szerelme?”
(Kovács Jenő, Magyar Géniusz, 1902)