„Lennék megint a régi leány / Ki szerelmes magába”

Ma a Kossuth rádióban jártam, a készülő könyvről beszélgettünk, majd kiírom, mikor lesz az adás,
a Regényes történelem című műsorba készícup379532_38ti Farkas Szabolcs.
Az egyik kérdése az volt, hogy mi volt Erdős Renée költészetének újdonsága, mi volt az a hangjában, ami annyira megfogta a korabeli olvasókat.
Az alábbi vers jól példázza, hogyan szóltak Erdős Renée szerelmes versei a korban nem bevett módon a nő szemszögéből a férfiról és a férfihoz: ahelyett, hogy a nő a szerelem tárgyaként
csendben várná, hogy a férfi közelítsen hozzá és írjon róla, cselekvő módon ír a saját érzéseiről, és nagyon intim módon beszél a szerelmeséhez és szólítja meg őt.
I
Mindig hideg van. Mióta magát
Elküldtem innen: örökösen fázom.
Tűnődöm: a vérem fagyott-e meg
Hogy az ölelést, csókot nem kívánom?
 
Vagy megfagyott köröttem a világ
Egy rossz démon átkos lehelletétől?
Vagy vissza kellene hívnom magát
Régi szerelmem, a száműzetésből?
 
II.
Ha megtelnék megint a szobám
Égő vörös rózsákkal!
Ha nézhetnék megint valakit
A régi forró vággyal!
 
Ha visszaszállna újra reám
Az alkonyatok láza
S a gyönyörű fényes éjszakák
Nagy mámoros varázsa!
 
Lennék megint a régi leány,
Ki szerelmes magába
S minden vörös rózsát beletűz
A fekete hajába…
(Jövendő, 1903/21. 12.)
 
A kép forrása: Sue Way, http://www.craftsuprint.com