szerelmes vers

“Lappangva lobog a szerelem”.

Erdős Renée: A régi bűbáj

A régi bűbáj… Én tisztelem,
Mint mindent, ami holt, hangtalan,
Mint mindent, aminek multja van
S lágyan remeg át lelkemen
Lágyan remeg át lelkemen.

Aminek ideje rég lejárt,
Ami az időben elveszett,
A régóta csukott kerteket,
Hűs szobrokon a szent patinát,
Hűs szobrokon a szent patinát.

És szeretem a nagy romokat,
S a régi szerelmek bús porát.
A régi csókok holt mámorát,
E kegyes, illatos lim-lomokat,
E kegyes, illatos lim-lomokat.

S a régi szókat is szeretem,
Amiken évek hamuja száll,
Amikben mosolyog a halál,
S lappangva lobog a szerelem…
Lobog a halál s a szerelem…
(1918)

13979934-nagy

Posted on by menyhertanna

Szabad-e egy lánynak így beszélni?

Többször felmerült a kérdés mostanában az interjúkban, amelyeket a könyv megjelenése kapcsán készítenek velem, hogy mi volt Erdős Renée újdonsága, a népszerűségének a titka. A válasz: a hangja, a témái, az, ahogyan nőként az érzéseiről és a férfiakról beszélt, ahogyan megszólította őket. Úgy beszélt a verseiben, ahogy korábban nem volt szokás és nem volt szabad – ahogy egy korabeli kritika fogalmaz:
m1-75396-08192600
“Erdős Renée-nél problémákat keresnek. Azt kérdezik: szabad-e a leánynak dalolnia, szabad-e lelkének szűzi világát feltárni a közömbös külvilág előtt? A leányszív álmairól, ábrándjairól énekelhet-e? S nem kell-e eldobnia az áruló lantot, ha a szíve, ha a teste szerelemre ébred, és a férfi csókja, a férfi ölelése után kivánkozik? S mert minderre a kérdésre Erdős Renée megfelel, tovább kutatnak; azt kutatják, hogy lehet-e a költészet tárgya, lehet-e művészileg szép a leány erotikus szerelme?”
(Kovács Jenő, Magyar Géniusz, 1902)
Posted on by menyhertanna

Erdős Renée: Életem

ER1A kék hajnalba beleírni
Sápadt ujjal egy szót – és várni.
Míg jő a nap s fölégeti –
Minden nagy szót a ködbe írni!
De nem sírni!

A fehér felleges estének
Puha fátylát arcunkra húzni
S alatta égőn, reszketőn
Titokteljesen hallgatózni
De nem szólni!

 

Kiapadt fáradt fénytelen
Titkok fölé némán hajolni!
Józanul, értőn, éberen
Mindent tudni, mindent megoldni
S föl nem sikoltani!
(1909)

Posted on by menyhertanna

„Lennék megint a régi leány / Ki szerelmes magába”

Ma a Kossuth rádióban jártam, a készülő könyvről beszélgettünk, majd kiírom, mikor lesz az adás,
a Regényes történelem című műsorba készícup379532_38ti Farkas Szabolcs.
Az egyik kérdése az volt, hogy mi volt Erdős Renée költészetének újdonsága, mi volt az a hangjában, ami annyira megfogta a korabeli olvasókat.
Az alábbi vers jól példázza, hogyan szóltak Erdős Renée szerelmes versei a korban nem bevett módon a nő szemszögéből a férfiról és a férfihoz: ahelyett, hogy a nő a szerelem tárgyaként
csendben várná, hogy a férfi közelítsen hozzá és írjon róla, cselekvő módon ír a saját érzéseiről, és nagyon intim módon beszél a szerelmeséhez és szólítja meg őt.
I
Mindig hideg van. Mióta magát
Elküldtem innen: örökösen fázom.
Tűnődöm: a vérem fagyott-e meg
Hogy az ölelést, csókot nem kívánom?
 
Vagy megfagyott köröttem a világ
Egy rossz démon átkos lehelletétől?
Vagy vissza kellene hívnom magát
Régi szerelmem, a száműzetésből?
 
II.
Ha megtelnék megint a szobám
Égő vörös rózsákkal!
Ha nézhetnék megint valakit
A régi forró vággyal!
 
Ha visszaszállna újra reám
Az alkonyatok láza
S a gyönyörű fényes éjszakák
Nagy mámoros varázsa!
 
Lennék megint a régi leány,
Ki szerelmes magába
S minden vörös rózsát beletűz
A fekete hajába…
(Jövendő, 1903/21. 12.)
 
A kép forrása: Sue Way, http://www.craftsuprint.com
Posted on by menyhertanna