Several people have asked me whether I will move back to Hungary now, after the elections. The question is being discussed in many social media groups, especially after the unprecedented number of Hungarians living abroad who travelled home to vote. What comes next? Some people are waiting. Some will not go; they are settled in their new country, their children are in school. Some would rather just watch from where they are for a while. Others are already packing. Yet others are waiting for programmes to invite them home, for concrete measures.

A friend of mine asked on Facebook whether her friends who had gone abroad are now coming home. It’s a disconcerting question. First, I had not realised that anyone was keeping track of who left. This is beautiful and painful. Second, time has passed. And for those who went abroad, it passed in a different space. Being elsewhere may not seem like much, but it is not the same as going abroad for a short time. It means that people lose touch with each other’s reality. Digital spaces, however, can connect emigrants with those who stayed, and digital communities themselves can take on the function of home – I have written about such digital homes earlier. Before the election in Hungary, social media became one of the main spaces of political mobilization. And now it has become the space in which the question of returning is being discussed. Could this also become the medium for the encounter of traumas?

The majority of Hungarians did not emigrate after joining the EU in 2004, as happened in other Central and Eastern European countries, but during the years of the NER (the System of National Cooperation, the name of Hungary’s political regime between 2010 and 2026). Hungarians traditionally have had strong ties to their home country. Everyone knows by heart the line from Mihály Vörösmarty’s 1836 poem Szózat – “It is here you must live, here you must die” – a poem that functions as a second national anthem, regularly sung at public celebrations. The line is embedded as a command in the collective mentality.

There is what is called migration trauma, or in milder cases, culture shock: the experience of losing the ground under one’s feet in a new country. Everything is new, the network is missing – my GP is not there, nor my hairdresser, I don’t speak the language in which I sign my contract with the electricity supplier or receive emails from my children’s school. In the best case, I have a job and will eventually have friends.

But Hungarian emigrants were not only affected by migration trauma. They had already arrived abroad carrying a previous, pre-migratory trauma – that is why they set out in the first place. Online expat and emigrant groups are usually created for practical mutual help: where to find what, how to deal with authorities. In contrast, Hungarian bloggers wrote in the mid-2010s that the main reason for their departure was that they could not breathe at home – there was no air left. The homeland had been taken away from them. There was no future, and no other choice but to move. Compared to blogs written by emigrants from other countries, who often described moving abroad as the end of a romantic relationship of equals, Hungarian bloggers portrayed a traumatic power relationship, from the perspective of a victim. They described their departure as an escape from abuse. Hungarians who left thus tried to distance themselves from their home-related trauma at the cost of culture shock. After culture shock, one gains a new perspective abroad. People keep in touch with their families. But this does not mean that the traumas brought from home have been processed – they have been set aside. They continue to work in silence, beneath the surface.

What happens, then, when someone returns now? Do these set-aside feelings re-surface, the grief, the sadness over how much time has passed? How does a returning person meet those who stayed? Reverse culture shock exists too: someone who has lived abroad for many years can find it difficult to adjust to the changed circumstances of the home country – made harder by the fact that one does not expect to feel out of place precisely there. Speaking the language helps, of course.

Yet those who stayed are not who they were either. They carry the traumas of living through the NER years – the effects of hopelessness, apathy, learned helplessness, of adaptation, turning away, or standing up in resistance and its failure, of internal emigration. A different kind of insecurity, a different kind of isolation, a different kind of vulnerability, a different kind of hopelessness – yet with many common elements, together forming the collective trauma of the past 16 years.

Cathy Caruth, one of the most important theorists of trauma, suggests that trauma may not only separate, but also link us: “as our ability to listen through the departures we have all taken from ourselves.” (1995) Such gestures of listening exist. The I Cannot Know selfie video, made nine years ago, is still online. Sixty-three Hungarians living abroad in 28 countries recited, each into their own camera, one line from Miklós Radnóti’s famous poem, about what a homeland means. I called it social poetry in my article on digital homes and migrant blogs: a new genre, a public, digital gesture of trauma processing.

A friend texted me too, “So are you moving home now?” “It’s complex,” I replied. To which she wrote, “Could there be a new role for you as a trauma expert? It’s becoming part of public discussion now that the traumas of the past 16 years should be addressed at an institutional level.”

Well, yes – that could be a good thing. So I have started writing this series of posts. This is the second.

#trauma #migration #diaspora #home #traumaprocessing

Trianonról

Társadalmi traumafeldolgozás III.

A félelem emlékezete – a sérülés képeinek peregrinációja

Trianon miatt kezdtem el azzal foglalkozni, hogy mi történik a történeti, kollektív traumákkal a digitális korban: hogyan terjednek és örökítődnek át az online felületeken, és hogyan használhatók a közösségi média csoportok a traumafeldolgozásra. Pontosabban, a fiam iskolai emléknapi élménye miatt.

A Nemzeti Összetartozás Napját, a Trianon-emléknapot 2010-ben iktatták törvénybe. 2011. június 4-én az akkor 8 éves fiam félelemmel telve jött haza az iskolából. Azt mesélte, véres kezek nagy darabokat téptek ki Magyarországból az okostáblán. Azt kérdezte, igaz-e, hogy Magyarország rengeteg embert elveszített, és a területének legnagyobb részét is. Azt is kérdezte, miért nem tudtuk itt tartani azokat az embereket – mi történt velük?

Szkítiát, nemzeti rockot néztek a gyerekek a YouTube-ról, emléknapi ünnepség gyanánt, aztán animációt, a véres kezekkel, és egy másikat, ahol más európai országok területe lett kisebb, mondván, mit szólnának, ha velük történt volna.

Néhányan kvázi-traumatizált állapotba kerültek – a trauma átadható ilyen módon, ha csak a félelmet, a sokkot, a kiszolgáltatottságot, a keserűséget érzékelik a gyerekek, értelmezési keret és feldolgozási javaslat nélkül.

A Trianon emlékezetéről szóló 2010. évi XLV. törvény pontos címe „A Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről” – érdekes fogalomhasználat. A tanúságtétel, például a holokauszt tanúságtételek esetében, amikor túlélők osztják meg a történetüket, életben tartja a korábbi trauma emlékezetét, de ezzel együtt, optimális esetben, éppen az elbeszélés és kiállás révén, segíti a feldolgozást. Bírósági ügyekben a tanúvallomás a történtek tisztázását szolgálja.

De itt, szokatlan módon, a törvény maga a tanúságtétel, performatív tett, ami azonban a traumához való ragaszkodásként értelmezhető. A tanúságtétel itt nem a traumatikus eseményt foglalja történetbe – ennek gyógyító hatása lenne. Hanem a következményével kapcsolatos álláspontot rögzíti: azt, hogy a trianoni döntés a magyar nemzet legnagyobb tragédiája, és a határok átszabása ellenére a magyarok egy nemzetet alkotnak.

A feldolgozás lehetséges módjáról viszont nem beszél.

Erre adhat értelmezési keretet Vamik Volkan fogalma, a „választott trauma”: egy közösség identitásának meghatározó részévé válik egy feldolgozatlan történeti trauma, amely generációkon keresztül átörökítődik, és trigger-helyzetekben újra aktiválódik.

A befagyott áramlatok, a feldolgozatlan történeti traumák százéves sorozata az első világháborúval, a spanyolnátha-járvánnyal, és a trianoni békeszerződéssel kezdődik. Magyarország az első világháború után elvesztette területének és lakosságának kétharmadát, létrejöttek a kisebbségi magyar csoportok, amelyek nem használhatták anyanyelvüket hivatalos ügyekben és az oktatásban. Családokat választottak szét az új határok, és az elcsatolt területeken maradt a vasúti összeköttetés nagy része, jelentős bénulást okozva.

A trianoni traumát a sebzett, sérült, csonka, vérző test, a fantomfájdalom szimbolikája írta le a kezdetektől. Az 1920-as évek plakátjain kezek tépik szét az országot, vagy egy kés szúrja át a térképet. Ezt a sebet még az 1990-es években is gennyedőként, üszkösödőként jellemezték. Ma is aktív a „nemzettest” sérülésének traumahordozó képzete, és a korabeli és hasonló képek keringenek a közösségi médiában, sokszor eredeti jelentéstartományukban, de ironikusan is: egy Nagy-Magyarország alakú kenyérszelet, közepén mai Magyarország alakú pirospaprika-folttal (vérrel). Máskor ezek a peregrináló képek tetoválások formájában már az emberi testre íródnak, a bőrre kerülnek.

Az Orbán-rezsimet vonzotta a Trianon utáni korszak. Orbán polarizáló retorikája nyugtalanságot, ellenségeskedést és frusztrációt váltott ki, a társadalmat megosztotta. A NER így aktiválta ennek a traumának a maradványait.

A törvény preambuluma hangsúlyozza, hogy „szakít a sérelmi és tragikus hozzáállással”. De a törvény és az indokolása úgy fogalmaz, hogy Trianon „kitörölhetetlen, máig feldolgozatlan nyomot hagyott”; olyan tragédia, amelyre „mindörökké emlékezni” kell. A szövegben az látszik, hogy a határokon átívelő nemzeti összetartozásnak feltétele a közös sérelem és a közös áldozati narratíva. Ez az oka annak, hogy e felfogás számára a feldolgozás nem egyértelmű cél, mert azzal fenyeget, hogy feldolgozás után, az addig életben tartott közös sérelem nélkül, elveszhet, elfelejtődhet a közös múlt, és akkor, e szerint a kimondatlan logika szerint, megszűnhet az összetartozás is.

Ezzel függhet össze az is, hogy a közbeszédben, iskolai ünnepségeken, háttéranyagokban Trianont ma nagyon sokszor nemcsak feldolgozatlanként, hanem feldolgozhatatlanként említik. Ez lényeges különbség.

Magyar Péter elgyalogolt Nagyváradra a kampánya során, sokan elkísérték kisebb-nagyobb távokon. Ezt a gesztust két tekintetben is a társadalmi traumafeldolgozáshoz lehet kötni. Egyrészt, beszédében azt mondta, a „zarándokút üzenete”, hogy „hozzá kell kezdeni a sebek begyógyításához” – ez a trianoni seb-szimbolikára mint kimondott politikai gesztus felel. Másrészt ez a közösségi vándorlás nemcsak szimbolikus, hanem fárasztó, hosszú, testi tapasztalat. Testet adhat a sebzettség cirkuláló, peregrináló képzeteinek, fizikai módon köti meg a félelem átörökített emlékezetét.

Bécsben lakom. Hollandia után költöztünk oda. Jó volt, hogy sok ott a magyar. És azonnal éreztem, és az is jó volt, hogy ott mást jelent magyarnak lenni, mint Budapesten. Mindenhonnan költözünk magyarok Bécsbe, az anyaországi-határon túli kettősség megszűnik. A gyerekek pedig minimum három nyelvet beszélnek.

#Trianon #trauma #emlékezet

Gergely Nagy asked me about this in an interview for the popular science-cultural magazine Qubit. A traumatörténeteket fájdalmas elmondani és meghallgatni is. Qubit.hu, 2026. május 25.

#trauma #CollectiveTrauma #bystander #HistoricalTrauma #Hungary