“A Santa Maria della Salute fogadalmi temploma a Canal Grande legvégén állt, méltóságteljesen, és mégis egyszerűen. Szűz Máriának szentelték a tizenhetedik században, egy nagy pestisjárvány emlékére. Ez a hely nem a turistáké, a velenceiek járnak ide. De úgy hírlik, meg tudja érinteni azokat is, akik csak véletlenül vetődnek erre. Erős vallásos áhítat lesz úrrá az idelátogatókon.
Renée másodszor tért vissza, lenyűgözte az épület, kívülről és belülről egyaránt. Gyalog jött a Rialto felől, ahol a szállodájuk volt, és az Akadémia hídon ment át, a túloldalon a kis üzletekkel, ékszer- és táskaboltokkal teli szűk utcácskákon át ért el a templomig. Így a Salute nem látszott teljes életnagyságában, csak a túloldalról, a Szent Márk térhez vezető gondola- és csónakkikötő felől. Ezt az élményt a templomlátogatás végére tartogatta, úgy tervezte, akkor megy át a túloldalra csónakkal, hogy láthassa, ahogy a Salute a Canal Grande bejáratánál visszanéz rá. Az utcácskák felől a templom csak az utolsó pillanatban bukkant elő, amikor a legközelebbi kis keresztcsatorna feletti hídról lejőve befordult a sarkon. Olyan magas volt, hogy a nyakát ki kellett tekernie, hogy a tornyát is láthassa.
Fehér falai ugyanúgy hűsítettek, mint a fülledt utcák után a templom előtti kis téren a csatorna felől fújó szél. Bent a templomban kevesen voltak, a turisták többsége lusta átjönni ide, a Szent Márk téren gyülekeznek, ahogy a galambok is. A szikár, fehér-szürke falak és az arany díszítés sápadt és mégis erőteljes világában a körben felszerelt piros fáklyatartók és a piros függönyök rózsaszínné változtatták az ablakokon beáramló fényt. Az oltárkép a Madonnával és a gyermekkel egyszerű volt, mint egy pravoszláv ikon, sötét foltja elütött a világos épületbelsőtől. Renée a kupola alatt állt, a közepén ennek a rózsaszín és fehér világosságnak. Akit ez a fénycsóva magába fogad, annak megváltozik az élete, és elérheti a céljait. Biztos volt benne, hogy ez a Salute üzenete.
Elindult körbe, a kupola alatti tér körüli kerengőn, az ablakok mentén. A fény azonban nemcsak az ablakokon áradt befelé, hanem a kitárt kapun is, de az a fénysugár vakított, nem világított meg semmit. Elfedte az utat. A nap úgy sütött be a kapun, mintha gomolygó köd lenne, csak találgatni lehetett, mi van odakünn a kapun túl, vagy emlékezni rá, emlékezni a Canal Grande kék színére, a gondolák és hajók sokaságára, a cölöpökön álló épületek vízzel ellepett bejáratára, a gondolások és a szállítómunkások kiáltozására, a legforróbb napokon is erősen kifestett, jól öltözött, ízlésesen sovány velencei úrasszonyokra és simára fésült hajú gyerekeikre.
Hogyan is részesülhetne ebben a fényből származó tudásban egy pesti zsidó írónő, a győrszigeti kocsmáros lánya? Hogyan lenne joga ehhez a dolgos eleganciához, ehhez a megtartó erőhöz, ehhez a teljességhez, amely ellenáll a süllyedésnek, a bűznek, a zajnak, a tenger hatalmának?